
Ha görögül írunk, akkor az okozhat problémát, hogy van a szövegünkben egy idegen szó vagy név, esetleg nincs a billentyűzetünkön görög karakter. Erről a problémáról reményeim szerint egy következő írásban olvashattok. Míg ha nem görög szövegkörnyezetben vagyunk (pl. Jókai utca :), akkor meg kell oldanunk, hogy a helyi fogyasztók is el tudjanak olvasni egy-egy görög nevet. Érdekes módon ilyen eset a görög útlevélé, ahol a latin betűs átírást szabványosították is. És ez a lényeg: a közmegegyezés - bár az útlevélnél azt hiszem, nem volt demokrácia, döntött az állam és kész, de ezt legalább egyértelműen közölték. Nekünk is ezt kell tennünk, ha hosszasan alkalmazunk valamilyen átírást. Nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy mit tartottunk szem előtt: hagyományt, írásképet vagy kiejtést.
A példánknál maradva meg kell hagyni, hogy a B-t meg kellett hagyni. Vajon hány magyar anyanyelvű fogná fel, hogy az MΠ (netán MP) az a görögben a B(éla) hangot jelöli? A szigma meg úgy kellett a végére, mint a salátára az oregánó, de valójában ide a SZ(alonna) hang jelölésére az S vagy SZ betűk felelnének meg. Ezen sokan szeretnek vitatkozni, hogy melyik, de szerintem itt is csak az számít, hogy egy adott helyen mit adunk meg előzetesen, azaz mit fogadtatunk el az olvasóval. Az persze világos, hogy átlépve kis országunk határait a SZ értelmezhetetlenné válik, de magyar nyelvi közegben teljesen rendben van. A S betűs jelölést pedig, ha anglofóbok vagyunk, tekinthetjük latinos átírásnak is és nem is tévedünk vele igazán, bár tudjuk, hogy korunk lingua franca-ja az angol. Egyébként magam is szívesebben írom át S betűvel a szigmát, de szerencsére νεκεμ ωαν γ0ρ0γ νζελω a klaviatúrámon és haszálom is amikor kell, upsz... na most szólj hozzá!